A kezdetek
Hova az istenbe visznek engem? Mióta lehetünk már úton? Kinek hisznek ezek engem? Ki a fenével tévesztettek össze a tavalyi kinyúlt pólómban és az ócska farmeromban? Csak állnának már meg, és vennék le ezt a büdös rongyot a fejemről, hogy rájöjjenek, nem én vagyok az, akit ide kellett rakniuk. Az egy másik hapsi, aki vagy cigit csempészett vagy drogot, vagy migránst, vagy mit tudom én, kinek a csaját vitte el, amiért meg kell ruházni. Az biztos, hogy nem engem, a Damjanich utca hétből, mert arra kurvára semmi okuk nem lehet. De háborog a gyomrom! Ide fogok hányni magam alá.
A kocsi nagyokat zökkent, fékezett és megállt. Alacsony férfi szállt ki az anyósülésből, és hátrament a csomagtartóhoz. Szántóföldek, ameddig a szem ellát, itt-ott néhány erdősáv szabdalta csak a tájat. A nap már délutánba fordult, de még mindig tikkasztó a hőség. Néhány lakókocsi áll balról a fák alatt az árnyékban, a másik oldalon magas betonkerítéssel határolt telep fekszik, két nagy kapuja erős fémből készült, ami sehol nem enged betekintést.
Az egyik lakókocsiból előjött két fiatal férfi, szó nélkül kinyitották a csomagtér ajtaját. Kiemelték a foglyukat, a zsákot szorosabbra igazították a fején, és odavonszolták a kerítésen levő egyik kapuhoz. Nem ellenkezett komolyan, talán már nem volt hozzá elég ereje. Kinyitották az egyik nagy, erős fémkaput, és belökték rajta, majd unottan bezárták utána az ajtót.”
a csapat
“Dani a barátom még Pestről.
Mellettem ült a Móra Ferenc Általános Iskola első osztályában, a földszinti első tanteremben, balról a második billegős padban, egészen a ballagásunkig. Bár a kerület másik végén laktak, de mivel apám együtt dolgozott Dani faterjával buszsofőrként a Volánnál, suli után is gyakran lógtunk együtt. A két család tizenhárom éve lépett le együtt Norvégiába, buszsofőrként nyelvtudás nélkül is jó állást találtak itt az öregeink. Danival a barátság megmaradt itt kint is, és idővel becsatlakozott hozzánk Elias. Mi voltunk a migráns magyar fiúk, ő meg a gazdag.”
“Most komolyan ennyi esze van ennek a csajnak?”
– Mit írt?
– Nézd meg.
– Ne legyél már gyökér! Mit üzent?
– Elérhetőséget kért, hogy beszélhessünk. Azonnal elküldtem a Skype és az e-mail címem, a mobilszámom, de még nem keresett.
– Emlékszem már, neked bejött az Ági! Kísérgetted jó ideig edzések után!
– Bejött. Nagyon kedves lány volt.
– Okés, adjuk meg az engedélyt a kedveságinak!
Kattintottam. Érkezett is az üzenet, amelyen azonnal láttam, hogy rohadtul nem egy pár soros kontaktkérés lesz.
„Kedves Marci! Elnézést, hogy nem az új, norvég neveden szólítottalak meg, de így könnyebb lesz leírnom, amit akarok.
Kérlek, segíts nekem megtalálni az öcsémet, Zsoltit! Június hatodikán nem jött haza, és azóta semmi hírünk róla. Kerestük mindenütt, szóltunk a rendőrségnek is, de semmi eredmény.
Emlékszem, te milyen okos fiú voltál már a suliban is, hallottam a nagymamádtól, hogy most nyomozó vagy Norvégiában. Segíts nekünk megtalálni Zsoltit, mert valami nagy baj lehet vele. Elrabolták, az biztos, vagy Isten ne adja, rosszabb, de erre nem akarok gondolni se. Nem jött haza, a telefonját nem lehet kapcsolni, nem hívott senkit, akit ismerünk.
A szüleim eladják a dunai házat a Kerekzátony szigeten, az árából akarják megkerestetni Zsoltit, hogy tisztességgel eltemethessék. Apám szerint valaki elütötte vagy ilyesmi, és elásták valahol, hogy sose találjuk meg. Én nem tudom, mit gondoljak, csak az biztos, hogy nem lesz addig nyugalmam, amíg elő nem kerül vagy így, vagy úgy.
Kérlek, adj egy elérhetőséget, hogy felhívhassalak és megkérjelek szóban is! Gyere haza, keresd meg az öcsémet, megfizetjük a költségeidet! Ismered őt, tavaly júliusban együtt sátraztatok a Soundon pár napig. Benned van minden reményünk, te ismered a családunkat, a környéket, és nyomozó lettél! Másra nem számíthatunk, itt senki nem tesz semmit, csak várnak, hogy majd előkerül. Segíts Zsoltinak, Marci! Üdvözöllek, Szauer Ági!”
ÉLETBITORLÓK
Megjelent a Johan Martin Solberg sorozat
első kötete.
